Makóról a Manaslura (8163m)

2018.szeptember 1. Végre, hosszú-hosszú repülés után megérkeztünk Kathmanduba, Nepál fővárosába. Álmom, hogy valaha 8000 méter fölött álljak egy hegy tetején, megvalósulni tűnt.Annyira hittem, akartam, küzdöttem az elmúlt évben és most itt vagyok újra, hogy első magyar nőként, a magyar nemzeti lobogót a kezemben tartva a szívemben himnusz zengjen a MANASLU 8136 méter magas főcsúcsán …

Az elkövetkezendő egy hétben több, mint 100 kilométert kellett végiggyalogolni, átmenni hegyen-völgyön, földcsuszamlásokon és kőomlásokon, megmászni a LARKYA LAhágó 5100 méteres gerincét, hogy onnan holtfáradtan újra leereszkedjek az oxigéndús, zöldellő erdőkkel, illatozó virágokkal telehintett SamaGaonvölgyébe.

Eltelt egy hét és azon a tiszta reggelen, amikor a szoba függönyét SamaGaonban széthúztam, végre megláthattam Őt, ahogyan az aprócska falu fölé tornyosult mind az öt fenséges csúcsával. Várva még néhány percet, azt a néhány felhőt is elfújta a szél, amibe a főcsúcs szégyenlősen betakarózott. Édes Istenem! Hatalmas volt a hegy, monumentális! Belém nyilallt a gondolat, hogy talán mégsem kellene …dehát tavaly november óta ide készülök, keményen edzettem, dolgoztam, hogy fizikálisan is és mentálisan is kellően felkészüljek a megmérettetésre.

Kiléptem a szobából és nem tudtam levenni a tekintetemet A hegyről … amikor megláttam Tőle balra a gleccser melletti  sziklaperemen az aprócska sárga expedíciós sátrakkal telehintett Alaptábort. Angival a teraszon egymásra néztünk. Mindkettőnknek könnyek gördültek le az arcán. A félelem, a bizonytalanság kiült mindkettőnk arcára. Biztosan ezt akarjuk? Szavak nélkül is megértjük már egymást … Szinte egyszerre mondtuk ki: Megcsináljuk!

Reggeli után nyakunkba vettük a felszerelést és elindultunk a vágyott ismeretlen felé. Az ösvény meredeken kanyargott az egyre kisebb növények között. Elhagytuk a lombos fákat, a borókást, mígnem már csak a kopár sziklák maradtak. Mi pedig csak mentünk rendületlenül felfelé, tettük egyik lábunkat a másik elé.

Mire az 4900 méter magasan lévő Alaptáborba értük, a felhők is bekúsztak a völgyből a gleccserre, így jóformán semmit nem láttunk aznap sem a hegyből, sem az Őt körülvevő csodákból.

Másnap reggel az éltető nap sugarai már hat órakor leolvasztották az éjjel a sátorbelsőre fagyott leheletünket. Az arcomra potyogó jégdarabkák ébresztettek álmomból. Hunyorogva léptem ki a sátorból a fényre. A Hegy teljes pompájában ragyogott a napfényben, soha nem láttam még ennél szebbet. Tekintetemmel végigsimítottam, becézgettem a tábor fölé tornyosuló „fenevadat”.

Még eltelt néhány nap az Alaptáborban, mire megérkezett a láma, hogy megtartsa a mi kis expedíciónknak a pudzsa szertartást. Addig a pillanatig, amíg nem került a pudzsa-fonal a nyakunkba nem tehettük a lábunkat a vágyott hegy gleccserére. Nehéz volt kivárni ezt a napot, de a sherpáink ragaszkodtak a szertartáshoz, mi pedig nem bántuk egy percig sem. Nagyon felemelő érzés ülni a láma háta mögött és hallani az ismeretlen szanszkrít mantrákat, amiben kéri a Hegy Szellemét, hogy kímélje meg a világába betolakodó mászók életét. Engedje meg, hogy a lábunkat az Ő fenséges csúcsára helyezhessük és járuljon hozzá a mi szerencsés leérkezésünkhöz.

Bíztunk a lámában, a szertartásban és a sherpáink tudásában. Leginkább és elsősorban magunkban, az erőnkben, felkészültségünkben és a türelmünkben. Mint később kiderült, az utóbbira volt a legnagyobb szükségünk.

A szertartást követő napon végre elindulhattunk az 5750 méteren lévő egyes táborba (C1). Mire odaértünk TenjiSherpa már felállította a sátrainkat. Kis idő elteltével megérkezett a forró tea és a vacsora is. Tudtuk, ideje aludni, pihenni, mert a holnapi nap nagyon nehéz lesz. Ma csak bemelegítés, ízelítő volt a gleccserből.

Másnap reggel 7 óra után nem sokkal felkerültek a lábainkra újra a vasak, derekunkra a beülő a csingilingi karabínerekkel, mászógéppel, ereszkedőeszközzel, hátunkra a nagy hátizsák. Elindultunk a JÉGESŐ felé, ami a legveszélyesebb szakasza volt az egész expedíciónak. A telefonom úgy helyeztem, hogy bármikor azonnal tudjak fotókat készíteni, arra nem is gondoltam, hogy nem lesz szabad kezem, amivel ezt megtehetném majd …Csak a fotózás gondolatával sikerült eljátszanom, mert mire odaértünk a jégesőhöz, már tudtam, hogy az életemmel játszom, ha fotózni akarok, így ezen a helyen sajnos nem sok fotó született meg a gépen… a fejemben azonban milliónyi készült, ahogy óvatos léptekkel haladtam a szanaszét szabdalt jégóriásokon.

Elég lett volna egy rossz lépés, és azonnal a mély felé indulok hátizsákostól, mindenestül, hiába vagyok kibiztosítva a lazán lógó kötélre. Izgatottan lépegettem a hasadékokat kerülgetve, ámultam a körülöttem tornyosuló jeget, hatalmas jégcsapokat, a gnómokat formázó hótömböket. Nincs is szó azokra a csodálatos képződményekre, amiket magam körül láthattam, mintha Csodaországban járnék távol a valóságtól …

Miután sikerült túljutnunk a „gyilkos” részen, újabb kihívással kellett szembenéznünk. Az előttünk magasodó hótömbök tetejére, melyek 50-100 méter magasak voltak, a fix kötél mentén, a mászógép és a jégcsákány segítségével fel kellett másznunk. Itt áldottuk a mászó-oktatónk, Tóth Laci nevét, aki alaposan felkészített minket erre a feladatra, így könnyedén, élvezve a mászás minden lépését feljutottunk a kettes táborba (C2), ami 6200 méter magasan volt.

Fáradtan, de boldog fáradtan estünk be sátrainkba, ahol ledobáltuk az egész napi erőlködéstől átizzadt ruháinkat és szárazra cseréltük azokat. Mindketten a nálunk lévő összes ruhát magunkra vettük, mégis vacogott a fogunk a hálózsákban. Az Istenért sem sikerült felmelegedni. Amikor bevillant, hogy nálunk van a tollruha. Miért nem vesszük inkább azt magunkra? Rajtunk kívül már minden mászó tollruhában flangált a táborban. Óvatosan levettem magamról a feleslegesnek ítélt ruhákat, csak egy vékony gyapjú aláöltözet maradt. Fázósan dugtam bele lábaim a tollruha száraiba, hirtelen már nem tűnt olyan jó ötletnek az öltözködés. Azonban néhány perc elteltével a pehely „fellevegősödött” az anyagban és finom meleg ölelte át a hidegtől elgémberedett lábaimat. Gyorsan belebújtam a karjaimmal is, állig húzva a zippzárt, hogy a meleget végre magamhoz ölelhessem. Angi látva a széles mosolyt az arcomon gyorsan magára öltötte a tollruháját.

Vacsora előtt még „szemléztem” egy picit a hidegben kint, rácsodálkozva az alattunk lévő felhőrétegből kikukucskáló hegyekre és az időközben az égboltra lépő hold megvilágította Manaslura.

Azt gondolom, hogy ezt a látvány, míg élek nem fogom elfelejteni. Akkor éjszaka álmatlanul aludtam végig az éjjelt, halvány, boldog mosollyal az arcomon …

Reggelre nyoma sem volt már annak a csodának, amit lefekvés előtt láttam, sűrű felhőt fújt a hideg szél a tábor felé … Ennek ellenére elindultunk a feljebb lévő hármas tábor (C3) felé, de nem jutottunk el, csak 6300 méterig. Itt elfogytak a kihelyezett fix kötelek és lemenni kényszerültünk vissza az Alaptáborba. Így szerencsésen megtettük az első akklimatizációs körünket a hegyen. A következő körben már, ha minden jól alakul, akkor a csúcson állhatunk …

Mire leértünk az Alaptáborba az ősz helyett, a tél fogadott. Egy egész hétig a hó fogságában üldögéltünk a sátrunkban, és minden nap vártuk, hogy végre kisüssön a nap… Erre az egy hétre nem voltam felkészülve, nem gondoltam,hogy ennyire nehéz lesz kivárni … De nem volt mit tennünk, végtelen türelemmel viseltük a viselhetetlent és vártuk a csodát, ami szeptember 23-án este hét órakor a három sherpa személyében betoppant az étkezősátorba.

Angival összenéztünk. A tény, hogy minden sherpánk egyszerre lép be, két dolgot jelenthet. Az egyik, hogy haza kell mennünk a hegyről a folyamatos havazás miatt, a másik, hogy … megremegett a gyomrom … elindulunk felfele! És igen! Az utóbbi hírrel toppantak be. Alig vártam, hogy végre reggel legyen, szinte semmit nem aludtam a nagy izgalomtól. Újra és újra végiggondoltam, hogy mi mindent kell még felvinnem magammal a hegyre. Újra és újra átéltem a jégesőt, az átjutást az hóóriásokon, a jégfalak megmászását, a kihelyezett létrákon átbotorkálást …

Reggeli után nem sokkal újra elindultunk felfelé, a C1-be. A elmúlt napok alatt esett hó eltakarta azokat a hasadékokat a gleccseren, amiket az előző kör alkalmával sikerült kikerülnünk. Szerencsénkre nem csak mi indultunk felfelé, hanem az Alaptábor szinte összes lakója – a szakácsok és a személyzet kivételével – így nyugodtan hagyatkozhattunk az előttünk járók nyomaira. Az estét már a fent hagyott hálózsákunk melegében tölthettük el, miután elfogyasztottuk ketten az egy zacskónyi kínai tésztalevest …

A következő éjszaka már a C2-ben talált minket, ahol a tollruhákat is hagytuk. Az Alaptáborban eltöltött egy hétben azon izgultam a legjobban, hogy az imádott tollruhám ne vigye el egy lavina, ami bizony elég gyakran előfordul a C2 helyén. Szerencsére minden felszerelésünk megtaláltuk abban a málhában, amibe szépen becsomagoltuk. A sátrak sem roskadtak össze a rájuk hullott nedves hó súlya alatt.

Másnapra felküzdöttük magunkat a C2-től nem messzire, mindössze pár száz méterre levő, utolsó jégfalon, és alig 4 órányi taposás után végre elértük a hármas tábort (C3), ami már 6600 méteren volt. Értetlenül néztük felfelé menet közben azokat a „mászókat”, akik már ezen a magasságon is pótlólagos oxigén használatával haladtak … Értetlenkedésem legnagyobb oka a haladásuk sebessége volt … Mintha lassított filmfelvételt láttam volna magam előtt. Kikerülni őket lehetetlen volt, hiszen, ha a kitaposott „ösvényről” leléptem, azonnal combközépig süllyedtem a hóban … Kénytelen voltam visszaállni mögéjük és végtelen türelmet magamra erőltetni…

A C3 nyüzsgött már a mindenféle nemzetiségű mászóktól, itt újra felszaporodtak az emberek. Aminek az lett az eredménye, hogy a négyes táborba (C4) 7490 méterre való feljutásunk a világ leglassabb menetelésébe fulladt bele. Reggel nyolc órától délután öt óráig tartott, mire az a közel 150 ember szinte tyúklépésben felhaladt a 800 méternyi szinten. Természetesen, aki előző nap használta az oxigént, az ma sem tett másképp. Egy életnyinek tűnt ez a nap. Ráadásul a C4 a Manaslu egyik kiugró peremén van, kitett, széljárta helyen. Már lemenőben volt a Nap, amikor mi odaértünk.  Fázósan bújtunk be sátrainkba, és sietősen, elgémberedett ujjakkal rángattam magamra a tollruhát. Sherpáink igyekeztek minél előbb forró vízhez és leveshez juttatni minket, addig dideregtünk a széljárta sátorba. Széljárta, mert a cippzárját nem bírtuk rendesen behúzni, megfagyott a hitvány műanyag. Egész éjjel tombolt a szél, az a picinyke meleget is kifújta, amivel beleheltük volna …

Éjjel 11 … a szél ereje alábbhagyott. Felültem a zsákomban, füleltem. A többiek mozgolódni kezdtek a sátraikban. Mi is lassan készülődni kezdtünk… Eljött hát végre a várva várt nap, amiért egy éven át dolgoztunk, küzdöttünk, szponzorok után kajtattunk, könyörögtünk… itt vagyunk az előszobában, és már csak fel kell húzni a bakancsot, rá a vasat – és nem érdekelt, hogy olyan hideg van, hogy ráfagynak az ujjaim a kötözőre … mert élt bennem a vágy, az akarás, hogy menni kell, menni felfelé a csúcsrA!

Éjfélt ütött az óra … lassan kiürül a C4, mindenki, aki él és mozog a csúcs felé tart … Lassan mi is elkészültünk. Vasak a helyén, beülő meghúzva, leellenőrizve, forró tea bekészítve, pehelykesztyűk a pertlin libegve … még most elég a kis kesztyű is … Hátizsákba a palack reduktorral bekészítve, leellenőrizve, maszk a hátizsák tetején bezippzározva.

Kész vagyunk, induljunk már végre!

A táborból a csúcs felé már csak enyhén emelkedett a hegyoldal. Lassan, de magabiztosan haladtunk felfelé… Néha az órámra pillantottam, megvilágítva a fejlámpámmal az óralapot, ami az aktuális magasságot mutatta. Figyeltem az időt, hogy mennyire vagyunk lassúak… Ahogy a hegyoldal egyre meredekebbé vált, mi is egyre lassabban tettük egyik lábunkat a másik elé. Mintha ólomból lennének. Elértük a 7600 méteres magasságot. Már meg kellett állni húsz lépésenként …TenjiSherpa nem bírta tovább. Elém állt és tört angolsággal próbálta a tudtomra adni, hogy itt az ideje, hogy elkezdjük használni az oxigént. Tiltakozott minden porcikám, oxigén nélkül akartam végigcsinálni. Tettem még néhány lépést, de éreztem, hogy az izmaim üvöltenek az éltető, erőt adó oxigénért. Az agyam azt mondta, hogy NE!, az izmaim már könyörögtek …

Rendben! Üvöltöttem a felélénkülő szélben, és Tenji azonnal cselekedett. Az arcomra húzta a maszkot, kinyitotta a csapot, minimálisra engedve az éltető levegőt … Zihálva kapkodtam befelé, mintha megfulladnék – még soha nem volt maszk az arcomon.

– Csak lassan, nyugodtan! – magyarázta Tenji, miközben Ő is magára vette a maszkot. Hidd el jobb lesz, gyorsabbak leszünk, jobban fogunk haladni!

Ahogy mélyeket lélegeztem, megnyugodtam, lassan elindultam, csak kipróbálni, hogy mit szólnak hozzá a lábaim … Hálásan vittek felfelé, a vágyott cél irányába… Hátrafordultam és félrehúzva a maszkot Angi felé ordítottam,  bíztatva Őt is, hogy kezdje el használni az oxigént. Ő is ugyanúgy tiltakozott mint én, de amikor látta, hogy gyorsabban haladok, belátta, hogy nem kockáztathatunk sem csúcssikert, sem fagyási sérülést…

Újra nekilódultunk. És szinte meg sem álltunk a csúcsrégióig. Folyamatosan haladtunk a célunk felé, lassan kihunytak a mászók fejlámpáinak fényei is, mire reggel hat órára a csúcsrégióba értünk…

Döbbenten álltunk meg 8060 méteren … Letéptem az arcomat szorító, kényelmetlen maszkot. Egy darabig nem mertem levegőt venni, mert mi van, ha megfulladok? Végül egy hatalmasat sóhajtottam. A jeges, hideg levegő átjárta a tüdőmet … És igen, van levegő 8000 méter felett! Csak nagyon kevés benne az oxigén, de nem lehetetlen a lélegzés, talán egy kicsit szaporább, mint amikor az ember fut. Boldogan tettem el a maszkot a hátizsákba, hiszen innen már nincs szükség rá a csúcsig, mindjárt ott vagyunk. Angival ahogy egymásra néztünk, kitört belőlünk a zokogás, pedig azt mindig a csúcsra szoktuk tartogatni, de most látva az előttünk magasodó, alig 2 négyzetméteres helyet, nem bírtuk tovább …

Előttünk hosszú kígyózó sorban álltak a korábban érkező hegymászók, mögöttünk lassacskán megérkeztek, akiket menet közben sikerült kikerülnünk. Még kétórányit kellett várakoznunk, hogy mi is felkerülhessünk a Manaslu 8163 méter magas központi csúcsára … Sok időt nem tölthettünk el ott, hiszen mások is fagyoskodtak, várakoztak utánunk … Azért egy gyors csúcsfotóra volt idő.

Varga Csaba nagyváradi hegymászó, szívemnek nagyon kedves barátom indulás előtti utolsó tanácsa ez volt:

„Inkább másszátok meg oxigénpalackkal, mint ne másszátok meg nélküle!”

E jótanács szellemében (is) és a józan észre hallgatva MEGMÁSZTUK!

Kerekes Éva
MINKE tag